A világ csodái az ókori, és a modern korban

A Világ Csodáin kívül ezen az oldalon megtalálhatóak pénzkereseti, és takarékossággal foglalkozó lehetőségek, hirdetések.

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

Az ókori világ hét csodája a hét legismertebb ókori építmény. A hét csodát először a szidóni Antipatrosz említette az i.e. 2. században írt epigrammájában.A műben a legimpozánsabb és a legpompásabb építmények szerepelnek, amelyek a következők:

Alexandriai világítótorony

Az alexanadriai világítótorony Kr. e. 3. század folyamán épült Egyiptom területén az alexandriai Pharos szigeten. Először mint a kikötőt jelző szimbólum, később világítótorony lett belőle. Magasságát 115 és 135 méter közöttire becsülik.

Az alexandriai partszakasz veszélyesnek bizonyult a zátonyokkal teli partszakasz miatt, így szükségessé vált valamilyen jelzőrendszer építése. Kr. e. 290 körül I. Ptolemaiosz Szótér kezdte el a világítótorony építését, majd fia, II. Ptolemaiosz Philadelphosz fejezte be.

A világítótorony terveit Szosztratosz, Euklidesz kortársa rajzolta meg. A legenda szerint Ptolemaiosz megtiltotta Szosztratosznak, hogy megemlítse saját nevét az építményen. De az építész a következő feliratot helyezte el a talapzaton: „Szosztratosz, Dexiphanesz fia a Cnidiai, felajánlom ezt az alkotást a Hajózó Isteneknek és azoknak, akik behajózzák a tengereket”.

Hatalmas kőtömbökből épült és három részre lehetett tagolni: az első a talapzat, egy négyzet alakú emelet, amely 55.9 m magas volt, a belsejében egy hengerszerű üreggel. Ezt egyfajta "liftaknaként" használták, amelyben a tűzhöz szükséges anyagokat juttatták a torony tetejére. A középső egy nyolcszögalapú szint, mely majd 30 m magas volt. A harmadik szint pedig, amelynek alakja egy körhöz hasonlatos, 7 m magas volt, nagy tükrök voltak benne, amelyek tükröződését több mint 50 km-ről észre lehetett venni. Éjjel tűz jelezte a hajósoknak az utat.

A torony tetején egy szobor állt. A szobor kilétét illetőleg több vita is van a történészek között: egyesek szerint Poszeidónt, a tengerek istenét ábrázolta, mások szerint Zeuszt, a főistent.

A torony fontosságát az ókorban jelzi az is, hogy a képe szerepelt a római pénzérméken, ahogyan manapság is szokás a forgalomban levő bankjegyeket, érméket híres épületekkel, személyek arcképével díszíteni.

Pusztulása: i. sz. 956-ban egy földrengés kisebb károkat okozott a toronyban, majd 1303-ban és 1323-ban két nagyobb földrengés komoly pusztítást végzett az épület szerkezetében. 1480-ban az egyiptomi mameluk szultán, Qaitbay erődöt építtetett a világítótorony helyére, a torony köveit és márványait is felhasználva. Majd egy 14. századi földrengés végleg lerombolta a világítótornyot; maradványait Alexandria keleti kikötőjében találták meg a búvárok 1994-ben. A világítótoronyról a legtöbb információt egy arab utazó, Abou-Haggag Al-Andaloussi hagyta az utókorra, segítséget nyújtva a modern régészeknek az épület rekonstrukciójában.

Babilóniai Függőkert

Szemirámisz függőkertje (ismeretes még a babilóniai függőkert elnevezés is) és Babilon falai (első sorban az Istár kapu) Babilóniában (ma Irak területén található) az ókori világ 7 csodája közé tartozik. Feltételezhetően ezek az építmények II. Nabú-kudurri-uszur kérésére épültek, Kr. e. 600-ban. A kerteket Nabukodonozor király parancsára alakították ki. A király a feleségét akarta megörvendeztetni a kerttel, aki folyton-folyvást szülőföldje zöld vidékei után sóvárgott.

A függőkertet számos görög történetíró leírta, mint például Sztrabón vagy Diodórosz, de nagyon kevés bizonyíték van arról, hogy valóban létezett-e.

Néhány (körülményes) bizonyíték szerint a babiloni palota megnövekedett, de ez nem teljesen megfelelő bizonyíték, hogy miért néztek ki ilyen különösen ezek a függőkertek. Néhány ember szerint ezen a helyen az eredeti építmény összekeveredett a kertekkel, amik Ninivében is léteztek; a feljegyzett táblázatokon is tiszta kerteket találtak a kutatók. A tábla leír egy lehetséges gépezetet is, mely hasonlít az arkhimédészi csavarra, amivel hihetetlen magasságokba is fel tudták szállítani a vizet.

Összevetve a feljegyzéseket, a kert azért épült, hogy felvidítsa Nabú-kudurri-uszur (a bibliai Nabukodonozor) honvággyal telt feleségét, Amüthiszt. Amüthisz, a médek királyának leánya, összeházasodott Nabukodonozorral, hogy szövetséget kössön a két nemzet. Ahonnan ő jött, ott a föld tiszta zöld és sok a hegy, ellenben Mezopotámiával (Ázsia délnyugati részén fekvő ország), ami nagy, sivatagos terület. A király eldöntötte, hogy épít egy olyan építményt, ami úgy néz ki, mint a médek néhány épülete; egy mesterséges hegy, ami tetején egy függőkert helyezkedik el. A függőkertnek feltehetően nem volt igazi „esése”, hanem ezt a felfüggesztést kábelekkel és kötéllel oldották meg.

A neve egy pontatlan görög fordításból, a kremasztosz hibás meghatározása miatt kapta mai nevét, de az is lehet, hogy a latin pensilis szó okozta ezt, mert a latin szó nem teljesen függést, hanem inkább túlnyúlást jelent, ami a terasz vagy balkon egy részére jellemző is.

A görög geográfus, Sztrabón, aki leírta a függőkertet a Kr. e. 1. században, ezt írta: “Boltozatos teraszokból áll egymás felé emelkedve, és a pillérek kocka-alakban pihennek. Ezeket a lyukakat feltöltötték földdel, így a fák képesek voltak a lehető legmagasabbra megnőni. A pillérek, boltozatok és a teraszok égetett téglából és aszfaltból készültek.”

Ha a kert egyáltalán létezett, gyönyörű látvány lehetett: egy zöld, leveles-lombos, mesterséges hegy az alföld közepén.

Egy másik elképzelés szerint a függőkertek az Eufrátesz partján épült teraszokon álltak, és a folyóból szivattyúk segítségével látták el vízzel. Babilon ásatója, Robert Koldewey a 19. század végén e teraszok alapjait vélte felfedezni. Más kutatások azonban a ninivei északi palotából előkerült, Szín-ahhé-eriba (Kr. e. 704–681) asszír király ninivei palotájának környékét ábrázoló domborműveken vélnek felfedezni egy "függőkert"-rendszert.

Epheszoszi Artemisz-templom

Artemisz temploma (görögül: Artemision, latinul: Artemisium) más néven Diana temploma, egy ókori görög templom volt, amelyet Artemisz istennőnek ajánlottak fel. A templom Kr. e. 550 körül épült Epheszoszban, a Perzsa Birodalom területén. Artemisz temploma az ókori Epheszoszban volt, körülbelül 50 km-re a mai török Ízmir várostól. Az eredeti templomból semmi sem maradt fenn az utókornak.

A templomot 120 évig építették. Az épület 51 méter széles és 105 méter hosszúságú volt. 127, egyenként 18 méter magas márványoszlopok tartották a tetőszerkezetet. A tetőzet cédrusfából, a szentély magas, arannyal és drága festékekkel dúsan feldíszített, csiszolt szárnyas ajtóit ciprusfából készítették. A szentély belsejében helyezkedett el az istennő közel két méteres fából faragott szobra. Artemisz képmását arannyal és ezüsttel borították be.

Philón a következőket mondta a templomról: „Láttam Babilon falait és a Szemiramisz Függőkertjeit, az olimpiai Zeusz szobrát, a Rodoszi Kolosszust, a hatalmas piramisokat és a Mauzóleumot. De amikor megláttam Epheszusz templomát, ahogyan kiemelkedik a felhőkből a többi csoda árnyékba borult mellette.”

A templom helyén eredetileg egy az őslakosok által emelt szentély állt, amelyben a bennszülöttek egy gyönyörű természetistennőként ábrázolt istenalak előtt tisztelegtek. A görögök ezt az istennőt azonosították Artemisz istennővel, aki a görög vallásban a vadászat istennője, valamint a szüzek, az erdők és a fiatal állatok védelmezője is volt.

A templom építése Kr. e. 550 körül kezdődött, a tervezőmérnök Khersziphrón és annak a fia Metaganész volt. Az 560-ik esztendőben Kroiszosz, lüdiai király anyagilag is támogatta a templom felépítését.

A templom alapozására különös gondot fordítottak, ugyanis ezen a vidéken igen gyakoriak voltak a földrengések. Éppen ezért az új szent helyet eleve egy lágy talajú vidéken építették fel. Azt gondolták ugyanis, hogy a puha föld még a leghevesebb földmozgások romboló erejét is enyhíti.

A templom felépülése után igazi turisztikai attrakcióvá vált: számos király, kereskedő, zarándok látogatta meg és hozott különféle ajándékokat a templomnak.

A templom pusztulása:

Kr. e. 356. július 21.-én a templom teljesen elpusztult egyetlen éjszaka alatt. Egy Hérosztratosz nevű ember gyújtotta fel a templomot és a tűzben lelte ő maga is halálát.

A monda szerint a templom leégésének az éjszakáján született Nagy Sándor. Plutarkhosz szellemesen megjegyezte, hogy valószínűleg azért égett le a templom, mert Artemisz túlságosan el volt foglalva az új hadvezér születésével és nem figyelt a templomára.

Újjáépítése:

Kr. e. 334-ben Nagy Sándor felajánlotta az epheszosziaknak, hogy újjáépítteti a templomot saját költségén, ha a nevét feltüntetik a templom egyik falán. Az epheszosziak visszautasították Nagy Sándor aranyát, és saját költségükből építették fel az új templomot.

Epheszosz városa elhatározta, hogy újjáépíti Artemisz templomát, még szebbre és nagyobbra, mint amilyen a leégett volt. Nagy Sándor híres építőmestere, Deinokratész tervezte és építette az új templomot a 356-ban leégett templom helyébe, melyet később a hét világcsoda közé számítottak.

Mindenfelől szállították az építkezésekhez az aranyat, az ezüstöt, a drága holmikat. A romok eltakarítása után kisimították a területet, és a törmelékhalmokból alakították ki az új alapzatot. Az új alapzatot, masszív márványtömbökkel vették körbe, így az épület alapterülete 65×125 méterre növekedett. A templom többi részét megpróbálták az eredeti mintájára újjáépíteni.

Kr. e. 133-ban Epheszosz városa a Római Birodalom fennhatósága alá került. A rómaiak azonban nem rombolták le a szentélyt, mert Artemisz istennőt Diana istennővel azonosították.

Végső pusztulása:

A templom hanyatlása és pusztulása Kr. u. 262-ik esztendőben az erre vonuló gót hordák megjelenésével kezdődött. A gótok kifosztották, és részben lerombolták a pompás épületet. A templom aztán végleg elveszítette jelentőségét, amikor I. Theodosius római császár a kereszténységet tette meg a hatalmas birodalom államvallásává, és elrendelte a pogány szent helyek bezárását. Az Artemiszion ezzel végképp idejétmúlttá vált. Az építmény köveit a környék építkezéseire hordták.

Mára a templom alapjának néhány kőtömbje és egyetlen helyreállított oszlop maradt fenn.

Gízai piramisok, és Szfinx

Gízai piramisok néven három piramist értünk: az egyiptomi óbirodalmi Hufu, Hafré és Menkauré fáraók piramisait. (A három fáraó görögösített nevén – Kheopsz, Kheprén és Mükerinosz – is ismert.) Maga a teljes piramismező a három nagy piramison kívül magába foglalja a hozzájuk tartozó halotti templomokat, kisebb piramisokat – köztük I. Hotepheresz, I. Merititesz és Henutszen királynék piramisát –, a Nagy Szfinxet, Hafré és Menkauré völgytemplomait, Hentkaunesz királyné sírját, a nemesek masztabáit és más, a halottkultusszal, illetve az építkezéssel kapcsolatos épületeket.

A gízai piramisok közül Hufu piramisa az ókori világ Hét Csodájának az egyike.

A három legnagyobb piramist kb. Kr. e. 2600 és 2500 között építették.

Gíza a mai egyiptomi főváros, Kairó közvetlen közelében helyezkedik el. A gízai piramisok egy lokális mészkőplatón, a Mokkaram-fennsíkon állnak, ami a IV. dinasztiában és az azt megelőző időkben kőbányaként funkcionált. A kőbányászat az elmúlt 4500 év folyamán is megmaradt a fennsíkon, de már csak a kész épületek kitűnően megmunkált és könnyen hozzáférhető anyagát bányászták ki. Gíza nemcsak a piramisok és komplexumaik, hanem a könnyű megközelíthetősége miatt elsődleges turistacélpont volt már az ókorban.

A Nagy Piramisként is aposztrofált csoda, mintegy 2,5 millió mészkőtömbből épült, súlya hozzávetőlegesen eléri a 6 400 000 tonnát. Némelyik kő súlya eléri a 15 tonnát is. A piramis hossza 230 m, magassága 146,6 m. Jogosan merül fel a kérdés: vajon hogyan tudtak az ókori egyiptomiak egy ilyen hatalmas piramist pusztán kőtömbökből felépíteni? Hiszen a történészek szerint nem voltak hozzá elég kemény szerszámaik. Lehet, hogy mégis rendelkeztek vas eszközökkel? Mint oly sok, az egyiptomi társadalomra vonatkozó kérdésre, erre sincs meg a tökéletes válasz. Feltevések, találgatások vannak, bizonyítékok azonban nincsenek.

A piramis oldalai a 4 égtáj felé néznek. A piramis alapja pontosan azonos magasságban van a tengerszint felett. Egyik sarka sincs magasabban, mint a másik. Az eltérés maximum 1 cm.

Más egyiptomi piramisoktól eltérően, a gigapiramis belsejében folyosórendszer húzódik. A kövek mind a gízai fennsíkról származnak. Az északi oldal egyik alsó bejárata kis folyosóra nyílik, ez egy apró kamrába torkollik, amelyet ma Királynői Kamrának neveznek. Utána továbbvezet az út a 47,5 m hosszú és 8,5 m magas Nagy Galériához. Ez a folyosó a legnagyobb terembe, a Királyi Kamrába visz, mely 10,50 méter széles és 5,80 méter magas. Falát márványborítás fedi, ám a kövek felületét nem díszítik faragások.

A nagy piramisok közül Menkauré és Khephrén fáraó piramisai temetkezési helyek voltak. Más a helyzet a Nagy Piramissal. Viszont az, hogy vajon mi is volt a rendeltetése, az még a mai napig nem egyértelműen bizonyított. Az a feltevés, hogy a Nagy Piramis királyi temetkezési hely volt, nem több, mint következtetés. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy a piramison nincs rajta egyik fáraónak a hieroglifája sem, csak egyéb bejegyzésekből tudjuk, hogy Kheopszhoz köthető az építmény.

Halikarnasszoszi mauzóleum